A film, mint művészeti ág, számos stílusirányzatot és iskolát hozott létre a 20. század során. Három kiemelkedő és meghatározó filmes stílusirányzat az expresszionizmus, a realizmus és a minimalizmus. Mindhárom irányzat sajátos eszközökkel, eltérő nézőpontból közelíti meg a filmkészítés művészetét, ám mindegyik hozzájárult a filmművészet gazdagodásához és fejlődéséhez.
Expresszionizmus a filmművészetben
Az expresszionizmus gyökereit a 20. század elején, a német festészetben és irodalomban találjuk. Ez a stílusirányzat a művész szubjektív, felfokozott érzelmeit, lelkiállapotát kívánta megjeleníteni a műalkotásokban. Az expresszionista filmművészet is ezt a célt tűzte ki maga elé: a rendezők arra törekedtek, hogy a vásznon keresztül közvetítsék a szereplők belső világát, érzelmeit, szorongásait.
Az expresszionista filmek gyakran torzított, szögletes díszleteket, árnyékjátékokat, fény-árnyék kontraszt használtak a hangulat fokozására. A kameraállások, a vágás és a zene is mind-mind a szubjektív élmény fokozását szolgálták. Jó példa erre a német expresszionista filmművészet egyik kiemelkedő alkotása, a Caligari cabinet (1920) című film, melyben a rendező, Robert Wiene a deformált, torz díszletek és a szereplők szorongó, zaklatott lelkiállapotának megjelenítésére törekedett.
Más ismert expresszionista filmek közé tartozik F.W. Murnau Nosferatu, eine Symphonie des Grauens (1922) című horrorfilmje, mely Bram Stoker Drakula című regényének feldolgozása, vagy Fritz Lang Metropolis (1927) című science-fiction filmje, amely a modern nagyváros szorongató, elidegenítő hatását jeleníti meg. Ezekben a filmekben a rendezők a fény-árnyék kontraszt, a torz, szögletes díszletek és a szereplők zaklatott, szorongó lelkiállapotának megjelenítésére törekedtek.
Az expresszionista filmművészet legfőbb célja tehát a szubjektív, felfokozott érzelmi állapotok, a lelki szorongás, a belső világok megjelenítése volt. Ehhez a rendezők a filmkészítés eszköztárának kreatív, szokatlan felhasználását alkalmazták.
A realista filmművészet
Míg az expresszionizmus a szubjektív, felfokozott érzelmek megjelenítésére törekedett, addig a realista filmművészet éppen ellenkezőleg, a valóság minél hűségesebb, objektívebb bemutatására helyezte a hangsúlyt. A realista rendezők arra törekedtek, hogy a filmjeik a lehető leghitelesebben, legpontosabban tükrözzék a valóságot.
A realista filmek jellemzői közé tartozik a természetes, életszerű párbeszédek használata, a szereplők hétköznapi, realisztikus ábrázolása, a valósághű díszletek és környezet megjelenítése. A kamerahasználat is a valóság minél pontosabb rögzítését szolgálja, elkerülve a szubjektív, torzító látásmódot.
Jó példa a realista filmművészetre Vittorio De Sica Biciklitolvajok (1948) című filmje, mely az olasz neorealista irányzat kiemelkedő alkotása. A film a II. világháború utáni Olaszország nyomorát, a társadalmi egyenlőtlenségeket mutatja be egy egyszerű történeten keresztül. A rendező mellőzi a látványos díszleteket, a cselekményt a valós városi környezetben, a szereplők hétköznapi életében jeleníti meg. A természetes párbeszédek, a szereplők hitelesen megformált alakjai mind a valóság minél pontosabb tükrözését szolgálják.
Más fontos realista filmek közé tartozik Satyajit Ray Apu trilógiája, mely a huszadik század eleji Kelet-India társadalmi viszonyait ábrázolja rendkívüli realizmussal, vagy Miloš Forman filmjei, mint például a Száll a kakukk fészkére, mely a pszichiátriai intézmények világát mutatja be kendőzetlen őszinteséggel.
A realista filmművészet tehát a valóság minél objektívebb, hitelesebb bemutatására törekszik, mellőzve a szubjektív, torzító látásmódot. Ennek érdekében a rendezők a valósághű környezet, szereplők és párbeszédek megjelenítésére helyezik a hangsúlyt.
A minimalista filmművészet
Míg az expresszionizmus a szubjektív érzelmek, a realizmus a valóság objektív bemutatására törekedett, addig a minimalista filmművészet egy teljesen más megközelítést képvisel. A minimalista rendezők a történetmesélés legszűkebb, legegyszerűbb eszközeivel próbálják megragadni a lényeget, mellőzve a látványos, bonyolult megoldásokat.
A minimalista filmek jellemzői közé tartozik a letisztult, redukált formanyelv, a szűkszavú, esszenciális párbeszédek, a sallangmentes, szűkszavú cselekményvezetés. A rendezők kerülik a látványos, hollywoodi típusú effekteket, a bonyolult vágástechnikát, a túlzsúfolt vizuális elemeket. Ehelyett a hangsúly a szereplők arcjátékára, gesztusaira, a csend és a néma pillanatok erejére helyeződik.
Jó példa a minimalista filmművészetre Andrej Tarkovszkij Tükör (1975) című filmje, mely a rendező édesanyjának emlékeit idézi meg. A film szűkszavú, esszenciális cselekménye, a dialógusok redukáltsága, a képi világ letisztultsága mind a minimalista stílus jegyeit viselik. Hasonlóan minimalista jegyeket mutat fel Bela Tarr Sátántangó (1994) című filmje is, mely közel 7 órás játékidejével szinte teljes mértékben nélkülözi a hagyományos cselekményvezetést.
A minimalista filmrendezők célja, hogy a legegyszerűbb eszközökkel ragadják meg a lényeget, a film mélyebb rétegeit. Ehelyett a látványos, bonyolult technikák helyett a csendre, a gesztusokra, a szereplők belső világára helyezik a hangsúlyt. Így próbálják elérni, hogy a néző elmélyülhessen a film üzenetében, gondolatiságában.
Összességében elmondható, hogy a filmművészet három meghatározó stílusirányzata – az expresszionizmus, a realizmus és a minimalizmus – mind-mind sajátos eszközökkel, eltérő nézőpontból közelíti meg a filmkészítés művészetét. Míg az expresszionizmus a szubjektív érzelmek, a realizmus a valóság objektív bemutatására törekszik, addig a minimalizmus a legegyszerűbb eszközökkel kívánja megragadni a lényeget. Mindhárom irányzat azonban hozzájárult a filmművészet gazdagodásához és fejlődéséhez.
Az expresszionista, realista és minimalista filmes stílusirányzatok mellett a 20. század során számos más megközelítés is megjelent a filmművészetben, melyek ugyancsak jelentős hatással voltak a műfaj fejlődésére.
Ilyen irányzat például a neoromantikus filmművészet, mely a 20. század első felében bontakozott ki. A neoromantikus filmek a romantika hagyományait elevenítették fel, de modern, 20. századi kontextusba helyezve. Ezekben a filmekben a rendezők a fantázia, a misztikum, a titokzatosság, a természetfeletti erők megjelenítésére törekedtek. Jó példa erre Alfred Hitchcock Szédülés (1958) című filmje, mely a romantikus szerelem és a halál témáját ötvözi egy lélektani thriller keretein belül. Vagy David Lynch Kék bársony (1986) című alkotása, mely a kisváros idilljének felszíne alatt rejtőző sötét, démoni erőket mutatja be.
Emellett a 60-as, 70-es években megjelent a "new Hollywood" irányzata is, mely szakított a klasszikus hollywoodi filmek konvencionális narratív és vizuális megoldásaival. Ehelyett a rendezők a kísérleti, innovatív formanyelvre, a társadalomkritikus témákra, a realisztikus, deszenzibilizált ábrázolásra helyezték a hangsúlyt. Olyan rendezők, mint Martin Scorsese, Francis Ford Coppola vagy Robert Altman munkássága fémjelzi ezt az irányzatot, melynek kiemelkedő alkotásai közé tartozik a Taxisofőr (1976), a Keresztapa (1972) vagy a Nashville (1975).
A posztmodern filmművészet pedig a 70-es, 80-as években jelent meg, radikálisan szakítva a modernista hagyományokkal. A posztmodern filmek jellemzője a műfaji konvenciók tudatos felforgatása, a narráció töredezettsége, a valóság és fikció közötti határok elmosódása. A rendezők a parodisztikus, ironikus, önreflexív eszközöket alkalmazták a hagyományos történetmesélés megbontására. Ilyen film például Woody Allen Délidő (1986) című alkotása, mely a klasszikus hollywoodi thrillerek kliséit használja fel öniróniával átszőtt, posztmodern történetmesélésre. Vagy Quentin Tarantino Ponyvaregény (1994) című filmje, mely a különböző műfajok elemeinek montázsa révén hoz létre egy sajátos, posztmodern narratívát.
A fenti irányzatok mind-mind hozzájárultak a filmművészet gazdagodásához és fejlődéséhez, újabb és újabb perspektívákat nyitva meg a rendezők és a nézők számára egyaránt. Az expresszionizmus, a realizmus és a minimalizmus mellett tehát a neoromantika, a "new Hollywood" és a posztmodern irányzatok is fontos szerepet játszottak a 20. századi filmművészet alakulásában.
Mindez jól mutatja, hogy a filmkészítés művészete rendkívül sokrétű és sokszínű, melyben a különböző stílusirányzatok és iskolák egymást kiegészítve, egymással párbeszédbe lépve formálták a műfaj fejlődését. Egy-egy kiemelkedő rendező vagy filmalkotás sokszor több irányzat elemeit is ötvözi, újszerű, egyedi megoldásokat hozva létre. Így válhatott a film a 20. század egyik legfontosabb, leginkább sokszínű művészeti ágává.
Éppen ez a sokszínűség és sokrétűség teszi a filmművészetet rendkívül izgalmas, sokdimenziós területté, mely folyamatosan új kihívások elé állítja mind a rendezőket, mind a nézőket. A jövőben is várhatóan újabb és újabb filmes irányzatok, megközelítések jelennek majd meg, melyek tovább gazdagítják ezt a páratlan művészeti ágat.
